arteSting minikoncert a Panthéonban – 2021.10.06
Sting és a Panthéon: két óriás szokatlan találkozása, a kulturális örökség és a popkultúra egymásra találása. Amikor az ikonikus „Message in a Bottle” (1979) felcsendül az emlékmű szédítő boltozata alatt, az idő örök ingáját mintha felfüggesztenék egy pillanatra.
A felvételen a veterán brit énekes-zenész magánkoncertjét élvezhetitek, amelyet 2021 októberében a párizsi történelmi szentélyben a Fip közszolgálati rádióállomás 50. évfordulója alkalmából adott – „nagy megtiszteltetés” – jegyezte meg mosolyogva. Az alig félórás előadás során az úriember rocksztár az Eurostar gyorsvonat sebességével száguld végig csodálatos karrierjén, hogy összefoglalja zenei univerzumát a kezdetektől, a Police 1980-as klasszikusától a világslágereken át a csendesebb, kifinomultabb sikerekig. Félreismerhetetlenül egyedi hangján Sting – Bob Geldof szakértői véleménye szerint „nemzedéke legtehetségesebbje” – a „Shape of My Heart” című varázslatos balladával kezdi előadását, amelyet az őt itt kísérő gitáros barátja, Dominic Miller írt; a zenekart Frédéric Renaudin billentyűs, Rhani Krija dobos és Sophie Thiam és Othman Coradidi háttérénekesek teszik teljessé.
A fiatalos hetvenes zenész új, „The Bridge” című albumáról is játszik dalokat („If It’s Love”, „Rushing Water”). A „Nothing Like the Sun” című korszakos nagylemezről hallhatjuk a nagy klasszikus „Fragile” című dalt, amelyet tisztelgésként írt egy amerikai mérnök előtt, akit a Contrák öltek meg Nicaraguában 1987-ben. A Fip rádió Franciaországhoz fűződő régi kapcsolatai miatt hívta meg Stinget, akinek igazi neve Gordon Matthew Thomas Sumner, és aki egy hajógyári munkás fiaként Newcastle-ben nőtt fel, és jelenleg Párizstól északra, Senlisben él. Egy évvel a 2015. november 13-i támadások után a francia művészekkel egyébként is gyakran együttműködő zenész volt az első, aki ismét fellépett a Bataclanban. Ezzel a különleges hangulatú felvétellel Sting ismét megcsillogtatja kimagasló művészetét.
A koncertet 2021. október 6-án vették fel a párizsi Panthéonban.
A fenti szöveg fordítása az eredeti YouTube videó alatti bejegyzés alapján készült.
szerint a valaha élt legnagyobb háborús fényképész volt. Miután politikai okokból menekülnie kellett szülővárosából, Berlinben folytatott tanulmányokat, majd Hitler hatalomra kerülésekor Párizsban telepedett le. Itt kezdte profi fényképészi karrierjét választott művésznevén, munka-és élettársával, Gerda Taróval együtt. Barátai között tudhatta többek között Hemingwayt is, akiről számos, híressé vált felvételt készített, amikor évekig együtt tudósítottak a spanyol polgárháborúról. A II. világháborúban Capa az amerikai csapatokat kísérte, és egyetlen civil fotósként vett részt a normandiai partraszállásban. 1947-ben, amikor Eisenhower tábornok a Szabadság-érdemrenddel tünteti ki, Párizsban megalapítja Henri Cartier-Bressonnal a Magnum Fotóügynökséget. Már amerikai állampolgár és neves fényképész, amikor az első indokínai háborúban 1954-ben aknára lép és mindössze negyven évesen életét veszti.
A két világháború között 11 évig élt Párizsban, ahol a dadaizmus és a kubizmus is nagy hatással voltak rá. Ő volt az első fotós, aki önálló kiállításon mutathatta be műveit 1927-ben. Számos, a francia fővárosban élő művészről (Marc Chagall, Colette, Eisenstein) készített portrésorozatot, több kiállításon kitüntetéssel ismerték el munkáját. A II. világháború elől Amerikába menekült, de élete hátralévő részében is egyre növekvő népszerűségnek és elismertségnek örvendett. Forradalmian újszerű ábrázolásai és szokatlan látószögű felvételei a védjegyévé váltak, a fényképészet egyik legnagyobb alakjaként tartják számon. 1985-ben hunyt el New Yorkban.
Aktívan részt vett a művészeti életben, André Kertész egyengette első lépéseit a fényképezés terén. Előszeretettel járta magányosan a francia metropolisz utcáit éjszakánként, és fotózta fekete-fehérben a Montmartre ködbe burkolózott lépcsőit, az esőáztatta tereket és az éjszakai élet jellegzetes figuráit. 1933-as első fotógyűjteménye, a Paris de Nuit (Az éjszakai Párizs) egy csapásra ismertté tette az immár Brassaї művésznéven dolgozó fényképészt, akit Henry Miller „Párizs szemének” nevezett. A munkásosztály és a szegények életképei mellett a felső tízezer világát is szívesen megörökítette, és művész kollégái-barátai (Salvador Dali, Picasso, Henri Matisse, Giacometti) életét is remek felvételeken keresztül dokumentálta. Képeiből a mai napig rendeznek kiállításokat, a legutóbbit néhány éve a párizsi városházán volt szerencsém megcsodálni.
tervének. 1887-ben 87 aláíró – köztük neves közéleti személyiségek és művészek, mint például Guy de Maupassant író is – nyílt levélben tiltakoztak a “vasszörny” megépítése ellen, amely elcsúfítja a városképet. Szerencsére a döntéshozók nem hallgattak rájuk: a Vashölgy megépült, és a párizsiak az idő múlásával egyre jobban megbarátkoztak vele. Olyannyira, hogy néhány év múlva a toronyban működő étterem is közkedvelt találkozóhellyé vált, a törzsvendégei között pedig megtalálhattuk például…Guy de Maupassant-t is! Amikor az írót szembesítették korábbi álláspontjával és feltették neki a kérdést, hogy ha ennyire nem tetszik neki a torony, miért jár ide, azt válaszolta: – Mert ez az egyetlen hely Párizsban, ahonnan nem látni ezt a 300 méteres monstrumot!